Az ítéletek világában élünk. Bármennyire is szeretnénk önmagunk lenni, valami belső hang azt mondja: ne csináld, ezt nem illik, ez nem méltó a mai kor társadalmához! Pedig mégis mennyire szabadabbnak mutatjuk magunk, mint az emberiség 50 évvel ezelőtt. Liberalizmus száll a levegőben, mindenfelé. Az interneten azt hirdetik, hogy mennyire szabadok és önmaguk az emberek. Mégis azt látom sokszor, hogy akik a legelfogadóbbnak tartják magukat, esnek sokszor abba a hibába, hogy szidkozódnak. Sajnos a szívből jövő tiszta elfogadás még mindig ritka. Az internet világában is figyelned kell arra, hogy mit postolsz: “Vajon ez még belefér? Ezt megtehetem? Így még elfogadnak majd?” Rengeteg lányt ismerek a környezetemben akik követik a tökéletesebbnél tökéletesebb világsztárokat, de ha a környezetükben lesz valaki kitűnőbb az egyediségével, akkor arra már kitalálnak valamit, amiért nem tetszik nekik. Tegyük fel, hogy te amúgy egy egészségesen rendetlen ember vagy, aki a maga kis otthonos rendetlenségébe a legnagyobb nyugalommal engedi be az ismerőseit, hiszen ez Te vagy, hozzád tartozik. És mégis, egyszer átjön valaki és előtte kapkodva kezdesz rendet rakni, pedig igazából az a személy nem félelmetes számodra. Sokszor az ember hajlamos átvenni más érzését. Tudnunk kell ilyenkor, hogy ez az érzés nem a miénk, hanem a másik személy projekciója. Ha őbenne feszültség van, mert mindig rend és tisztaság kell, hogy legyen körülötte, akkor ezt a feszültséget könnyen, szó nélkül átadja a környezetének. Ilyenkor nyugodtan hagyjuk csak kupit és azzal segítjük oldódni a feszültségét ☺ Persze ezt nem könnyű megtenni. A társadalmunk is ilyen. Egy nagy feszültséggombóc, amibe próbálunk beilleszkedni, és okosan elkerülni, felismerni a projekciókat. Én is átéltem/átélem ezt, mint mindenki, de én szeretnék végre tényleg önmagam lenni. Ne próbáljunk felépíteni egy tökéletes világot, hanem fogadjuk el azt úgy, ahogy van, a hibáival/a hibáinkkal együtt!
Nem vagyok tökéletes. Ahogy senki sem az. Hibáztam és hibázni is fogok még sokszor. Erről szól az élet. Ettől leszünk jobbak és bölcsebbek. Szóval itt vagyok én, ahogy az Univerzum megalkotott, tisztán és őszintén. Hiszek a mesékben, hiszek abban, hogy körülöttem minden él és érez, legyen az egy állat, vagy egy növény. Fára mászom és megölelem őket, mert hiszek az energiaátadásban, reggelenként hálát adok azért, amim van, és így próbálom tiszta szívvel indítani a napom. Hiszem, hogy gonosz nélkül nincsen jó, és a világunk ebben a káoszban van egyensúlyban. Hiszek abban, hogy ha megtalálod ebben a forgatagban a jót és a szépet, akkor megtalálod önmagad. Mert mindannyian ugyanabból lettünk egy kollektív egész. Ha szereted magad, akkor fognak szeretni mások és ha szereted a környezeted akkor fogod csak tudni igazán szeretni önmagad.
Lehet, hogy ez túl szentimántálisnak tűnik, egy kislányos álomvilágnak, pedig hitem szerint ez a világ valósága. Nem vagyok naív, de nem engedem megkeseredetté tenni a világomat, és ez az én felelősségem.
